I. könyv: Felismerés 2. fejezet: Tűzpróba

Pontosan egy hét telt el amióta meggyulladt a kezem. Persze nem csak egyszer fordult elő. Mikor felhúztam magam, vagy valami nem tetszett, egyszerűen magától csinálta. Anyáék szerint lehet, hogy csak most jött elő bennem az idomár vér. De szerintem ez egy baromság. Ha eddig idomár vér folyt volna az ereimben, akkor már régóta meg kellett neki jelennie. De nem tette.  

-          Minek itt lenni? – raktam fel a lábamat a váróteremben lévő asztalra.

-          Mert kíváncsiak vagyunk, mik ezek a felindulásaid. – mondta anya.

-          Hagyjatok már ezzel az egésszel, már nagyon elegem van! – elővettem a telefonom, és felléptem facebook-ra.

-          A következőt. – hallottam a nővér hangját az ajtóból.

Ilyenkor érzem magam öt évesnek, akit a szülei elkísérik a doktor bácsihoz.

-          Rég láttalak itt Deron. – köszönt, ahogy beléptem az ajtón.

-          Nem is járok ide sokat.

-          Azt látom. Akkor lássuk, mi a panaszod?

Mikor leültem a székbe, valami furcsa érzés fogott el.

Hírtelen egy kék szobában voltam. A doktor eltűnt, és csak egy medúzaszerű izé állt velem szemben. Megpróbáltam önakaratomból tüzet csinálni, de nem sikerült. Akár milyen érzelmet is próbáltam, nem jött a tűz. Elkezdtem hátrálni, de az a valami követett. Megfogtam a széket, és nekivágtam. Átment a testén, mintha egy szellem lenne. A szellemvilágban vagyok?

-          A nevem Watu.

-          Watu? – néztem rá furcsán.

-          Nem emlékszel már rám Avatar?

-          Hülye vagy? Milyen Avatar?

-          Watu, hogyan szabadultál ki? – jött ki egy nőies hang a torkomon.

-          Rava, de rég nem hallottam felőled.

-          Menj innen!

Ismét az orvos állt előttem. Kezében tartott egy tollat, és várta, hogy mondjam a panaszom. Mikor feleszméltem, felálltam a székről, és minden köszönés nélkül kirontottam a rendelőből.

Hazaérve, berúgtam a bátyám ajtaját, és előkerestem a tűzidomár tekercseit. Soha nem érdekelt mik lehetnek benne, de most késztetést éreztem, hogy megtudjam. Mikor találtam egy viszonylag egyszerűt, kimentem a kertbe, és próbálkoztam. Sehogy nem sikerült egy kis szikrát sem létrehoznom. Annyira ideges lettem, hogy a földhöz vágtam azt a szar tekercset, és lefeküdtem a fűbe. Éreztem, ahogy a Nap meleg átjárja a testem minden egyes porcikáját, és lenyugszom.

-          Miért dobálod a tekercset? – valaki eltakarta előlem a Napot.

-          Nem akarok róla beszélni, inkább hagyj!

-            Deron, muszáj arról a délutánról beszélnünk. – ült le mellém Samantha. Amióta összeverekedtem a testvérével nem beszéltünk egy szót sem.

-            Mit? Hogy nem akarsz vele többé találkozni, mert megmentettem az életed az idegbeteg testvéredtől? – néztem fel rá.

-            Ne viselkedj már úgy, mint egy hat éves kislány. Te is nagyon jól tudod, hogy nem kell engem félteni. Már kiskorom óta nagyon tehetséges tűzidomár vagyok, ezt el kell ismerned, akár mennyire is esik nehezedre. És minek neked ez a tűzidomár tekercs?

-            Elég hosszú sztori.

Elmeséltem neki az orvosnál történeket.

-          Akkor ezek szerint, te vagy az Avatar?

-            Az képtelenség. Még egy kurva szikrát sem bírok előteremteni, nem hogy mind a négy elemet uralni.

-            Állj fel. – nyújtotta a kezét.

-            Minek?

-            Csak állj fel. – mosolygott, én meg megfogtam a kinyújtott végtagját. – Ha tényleg te vagy az Avatar, akkor képes leszel erre is. Megtanítok neked egy mozdulatot, amit nekem tanítottak, mikor elkezdtem a tanulmányaimat.

Egyenes háttal megállt, felemelte az egyik lábát, tett vele egy kört a levegőben, közbe a tűz úgy ment utána. Ennyi lenne? Komolyan ennyi?

-          Megpróbálod?

-          Asszem menni fog.

Utána csináltam, de nekem nem jött ki tűz.

-            Tudod mi a te bajod? – vigyorgott. – Hogy makacs és önfejű vagy. Azt hiszed, hogy minden egyből menni fog neked. Pedig nagyon nem. A tűzidomítás olyan, akár egy létforma. Ismerni kell minden kis apró rezzenést. Érzed a Nap melegét? Koncentrálj arra. Ha ez sikerül, és nem félsz tőle, akkor sikerülni fog. De elsőnek is önuralmon. – az utolsó szót kihangsúlyozta. 

Önuralom. Nap melege. Micsoda baromságok! Megpróbáltam még egyszer, de ismét kudarcot vallottam.

-          Szart sem ér ez az egész. Inkább bemegyek!

-            Nem mész sehová Deron Grayfall! Akkor is meg fogod csinálni azt a mozdulatot, mert tudom, hogy képes vagy rá!

-            Komolyan mondod? – fordultam vissza hozzá.

-            Mikor hazudtam én neked? – elmosolyodott, és nyomott egy puszit az arcomra. – Na gyerünk te nagy gyerek. Sikerülni fog az a tűz. Csak ne felejtsd el amit mondtam.

Hátrébb ment, és újra megpróbáltam. Egész végig az ő szavai jártak a fejemben. Éreztem a Nap melegét, és egyre nagyobb lett az önuralmam. Vettem egy mély levegőt, behunytam a szeme, és megcsináltam a mozdulatot. Sikeresen. Tűzidomár vagyok!

-          Akkor tehát igaz. – borult térdre Samantha.

-          Micsoda? Állj fel!

-          Te vagy a következő Avatar. 

I. könyv: Felismerés 1. fejezet: Az éledő tűz

Miért kellett a tudósoknak feltalálni a kémiát? Miért kell, pont nekem tanulnom kémiát, amikor soha életemben nem leszek kémikus?! De persze mint minden középiskolában kötelező tárgy. Főleg, hogy a szüleid rád erőltették a kémia faktot, mert azt akarják, hogy jó egyetemre menj.

-          Deron figyelsz egyáltalán az órámon, vagy megint elkalandoztál tündérországba? – kérdezte gúnyosan Mr. Dormic. Mindenki egyszerre felröhögött, én meg már visszaszólásra nyitottam a szám, mikor Samantha megfogta a karomat hátulról.

-          Jobban jársz, ha nem szólsz vissza neki. – mondta halkan. – Tudod jól, hogy már fekete listáján vagy. – bólintottam. Igaza volt Samantha-nak. Sokszor húztam már ki nála a gyufát. A szüleim mindig szigorúbban viselkedtek velem, mivel én nem voltam idormár, ahogy a bátyám.

-          Bocsánat. – intettem a kezemmel.

És folytatódhatott a kínkeserves kémia fakt, amiből volt még tizenöt perc. Szokásom órákon rajzolni. Sokan mondják, van tehetségem a rajzhoz, és olyan egyetemre kéne mennem. De ezt nem tehetem meg.

Mikor vége lett a faktak, hála az égen mehettem haza. Délután fél öt van, és még nem voltam deszkázni. Ezért utálom az utolsó évet. Soha nincs semmire sem időm. És, mint az a mintagyerek, a szüleim szerint, nem tehettem meg, hogy elmegyek otthonról szó nélkül. De kit érdekelnek a szülők. A város egyik legbefolyásosabb családja vagyunk, és ennek köszönhetőnek rengeteg a barátom is. Még hogy egy tizennyolc éves fiú ne lógjon a barátaival, mert a szülei megtiltották neki? Hát ezen kibaszott nagyot röhögtem.

-          És itt van a balhés fiú. – jelent meg mellettem Samantha.

-            Úgy már – röhögtem. – Én csak szimplán magamat adom a suliban is. – kacsintottam rá.

-          Az igazi éned lassan eléri, hogy érettségi előtt kicsapjanak az iskolából.

-          Soha nem fogják azt elérni, hogy itt hagyjam ezt az átkozott kócerájt.

-          Remélem is. – karoltam át a vállánál.

Samantha az a lány, akivel mindent megoszthatok. Ő nem az a fajta, aki lenézi az embereket, mert ő idomár. Még a mai világban is léteznek olyan emberek, mint Korra időszakában. Sokan vannak, akik szétvernek egy embert az utcán, mert nem tud tüzet idomítani.

-          Hé, te! – hallottam a hátam mögül egy ismerős hangot. – Mit keresel már megint Sam közelében?

-          Marco. – fordultam meg lassan. – Ezt nem megbeszéltük már?

-          Hagyd békén a húgomat, te ember!

-          Komolyan, minden nap az elejéről kell kezdenünk? – mosolyogtam gúnyosan.

Egy tűzgömb jelent meg a kezébe, és nekem dobta. Elhajoltam előle. Minden nap megkísérli, hogy hagyjam békén a húgát, mert, hogy nekem semmi közöm nem lehet hozzá. Ő is ugyan azon emberek közé tartozik, akik utálnak minket. Ismét bepróbálkozott a tűzidomítással, de megint sikertelenül. Megunta, hogy mindig kitérek a csapásai elől, ezért villámmal sújtott le rám. Ahogy elhajoltam előle, a villám egyenes Samantha felé indult. Mikor megláttam a szemében a félelmet, egyből megindult a lábam, és elé futottam. A villám egyenes belém csapott. De nem éreztem semmit. Olyan volt, mintha képes lettem volna eltéríteni.

-          Ezt meg hogy a faszba csináltad? – értetlenkedett Marco.

-            Ne kérdezz! – raktam fel mindkét kezem, amikben még mindig éreztem a villám áthatolását.

-            Na, jó, fiúk, látjátok mi lesz abból, ha ilyet csináltok? – lépett mellém Samantha. – Marco, te ne félts engem, meg tudom magam védeni, ha kell, nem vagyok már hat éves és kezdő idomár. És, hagyj, döntsem már el, hogy kivel barátkozom, és kivel nem! – fakadt ki.

-            Semmi baj. – öleltem át ismét a vállánál. – Marco, nagy tapsot érdemelsz! Így mutatsz példát a húgodnak?

-            Te sem vagy jobb! – rángatta ki magát a karjaim közül. – Mikor hagyjátok már abba, ezt a gyerekes viselkedést? Kezdtek nagyon idegesítőek, lenni! – viharzott el mellettünk.

Ahj! Ismét megkaptam, hogy gyerekes vagyok. Ez az Deron, ha így haladsz, elveszíted az egyetlen olyan embert, aki sokat jelent a számodra. Hatalmas taps!

Hazaérve anyámék hangos nevetése fogadott. Itthon van a bátyám. Ez a nap már nem lehet rosszabb. Képeket néztek a telefonján, amiket a körútján csinált. Végigjárta a föld népének tartományait. Gratulálok neki. Éljen egy sikeres tűzidomár fiú, akinek király a keresete.

-          Megjöttél törpe? – figyelt fel, ahogy bezártam az ajtót.

-            Hazaértél. – rendeztem le ennyivel a találkozásunkat, s rohantam fel a szobámba, mert megígértem a srácoknak, hogy skype-on beszélünk.

-            Tíz perc múlva vacsora. – hallottam anya hangját, ahogy becsaptam a szobám ajtaját. Bekapcsoltam a laptopom, és bejelentkeztem. Mindenki fent volt, aki nekem kellett, így csoportos hívást indítottam.

-            Azt hittem már megint balhéba keveredtél. – mondta Justin.

-            Volt egy kis balhém Marcoval, de már minden ok. – dőltem hátra a fotelba, mikor beállítottam a webkamerát.

-            Már megint menőzni akart? – szólalt meg Allie.

-            Ugyan már gyerekek. –röhögtem. – Mikor volt olyan, hogy ő győzött. Sőt ma furcsa volt.

-            Marco? – mondták egyszerre.

-            Nem. Én. Nekem támadt egy villámmal, én azt kikerültem, de Samantha felé ment. Odafutottam, és nem lett semmi bajom. Csak annyi, hogy remegett a kezem egy jó darabig. Elirányítottam a villámot.

-            Azt meg, hogy csináltad? – kerekedett el a szeme Justinnak.

-            Haver, ne tőlem kérdezd. Pár pillanat volt az egész.

-            De, ugye, nem lett bajod? – láttam Allie-n az aggódó tekintetett.

-            Ne aggódj kicsi lány. – kacsintottam. – Mondom, hogy semmi bajom. – küldtem neki egy puszit.

-            Hé! Azért Allie csak a barátnőm. – mondta röhögve Justin.

-            Vigyázz, mert a végén, még átpártolok Deron-hoz. – nyújtotta ki a nyelvét Allie.

-            Na, ezt rendezzétek le magatok között, hozok egy kólát. – felálltam, és kimentem a képből. Lesiettem a konyhába, ahol nekiütköztem a tesómnak.

-            Jobban is figyelhetnél Deron! A testvéred most jött haza, és nagyon fáradt. – mondta anya, ahogy terített meg.

-            Rendben, itt telt be a pohár! Elegem van abból, hogy csak őt dicsőítitek. Észre sem veszitek, milyen eredményeket érek el. Sokkal több díjam, jutalmam van, mint neki. De mégis nektek őt kell dédelgetni, mert idomár! – akadtam ki, és már csak azt vettem észre, hogy kigyulladt a kezem.

-            Fiam, mi lett a kezeddel? – nézett rám kérdőn apa.

-            Azt hiszem ez tűz. – emeltem fel.